A megelőzés és a rehabilitáció szerepe betegségemben

Dolgozatomat nem mint reumatológiai beteg, hanem mint oszteoporózissal sújtott ember nyújtom be,

Érintettségemen kívül két okból teszem ezt:

- egyrészt mivel a betegtársaim döntő hányadát reumatológus szakorvosok kezelik,

- másfelől szükségesnek érzem annak átgondolását, hogy a prevenció és a rehabilitáció ugyanúgy súlyponti kérdés, mint a reumától szenvedő embertársaim esetében.

A „csont és az ízület évtizedében" különös hangsúlyt kap a csontritkulás mindinkább tömegjelenséggé, mondhatnánk népbetegséggé válása is, és - bár ez egy civil embert csak áttételesen érint - mindezeknek gazdasági vonatkozásai is súlyosak: a beteg számára nemcsak a betegségével járó, pénzben kifejezhető költségek miatt, hanem a jogászok nyelvén szólva, az _nelmaradt haszon," azaz a jövedelemkiesés (kereset), a másokra - családtagokra, stb. - háruló sokrétű teendő eltérő színvonala, azaz minősége következtében.

Ha ezt végiggondolom, ugyanez a gondolatsor igaz az egészségügy, illetve az egész nemzetgazdaság vonatkozásában is. Sajnos, az előbbi az oszteoporózis nélkül is éppen elég „ritkulásban" szenved. Kérdés, hogy a magyar ellátórendszer meddig győzi az oszteoporózis-betegekkel szemben tanúsított támogatás színvonalát finanszírozni. A kilátások nem éppen rózsásak, négyévenként különösen.

Ha sikerült a pályázat benyújtásában megnyilvánuló bátorságomat némiképp megmagyarázni, kifejteném, hogy mit tehetek én, az egyén, a beteg mindezek ellenében, először is a

megelőzés

terén.

Sajnos, amikor az én korosztályom (a következő születésnapom a 70. lesz) a csontritkulás fogalmával találkozott, a megelőzés kezdő fázisának időszakán réges-rég túljutott. Mi jószerével csak az unokáinknak beszélhetünk. Ha rá tudjuk őket venni, hogy figyeljenek oda: nagyon komoly dologról van szó. De legyünk Őszinték: mi vajon figyeltünk volna a nagyanyánkra, ha ő nekünk a csontritkulásról tudott volna beszélni?

Húszéves voltam, amikor nagyanyám barátnője combnyaktörést kapott, aztán pár hét múlva a királynői tartású, karcsú, idős dámát eltemettük. Sajnáltuk szegényt, nem nagyon tudtuk a csonttörést halál-oknak felfogni, de hát sokat feküdt szegény, és ennek következményei: a legyengülés, a felfekvések elvitték.

Akkor még nem voltak, akik megmagyarázzák, hogy ez egyáltalán nem törvényszerű következmény. Sőt, egy combnyaktörést kapni sem az idős kor kikerülhetetlen velejárója.

Ma már a hozzáértő, okos doktorok -mondják. A betegségről és annak velejáróiról való ismertetés először iszonyúan megijeszt. Aztán agyunk, szívünk tisztultával azt is meghalljuk, hogy mit lehet itt tenni?

Először is: nem feltétlenül belenyugodni, hogy az unoka egyetlen sporteszköze a számítógép. Grundra, focizni, a kislányokat ugrókötelezni küldeni sajnos már nem tudjuk. De az egészséges mozgásnak, a friss levegőn tartózkodásnak még a poros, füstös nagyvárosban is megvan a lehetősége. Ehhez talán a technikai eszközök, az autó, stb. is könnyebben „kézre esnek", mint a mi gyerekkorunkban. És nem szabad elfelejteni, hogy a megelőzés még mindig olcsóbb, mint az utókezelés vagy különösen egy gyógyító kúra.

Aztán a táplálkozás.

Szegény gyerek a tízórait nem az uzsonnatáskában, hanem a pénztárcában viszi magával. Vesz rajta, amit a suli büféjében kap. Nem banánt, tejet, paradicsomlét, hanem csokit és kólát. Mert a többi gyerek is azt vesz.

Hazatérve pedig várja a megszokott játszótárs, a komputer, Útközben érheti csak a napfény, ha éppen nem bújik el előle.

Azután hazajön az édesanyja, jól megpakolva, meggörnyedve a másnapra készítendő elemózsiával. Üdvözlő szavak, egy-két mondat a napi eseményekről, azután Anyu munkához lát, megissza - no nem a pohár tejet vagy gyümölcslét, hanem - a jó erős feketét, mert kell a hátra lévő pár órához még egy kis - úgymond - energia. Mert hajtani kell, az édesanyák nappalainak kétharmad részét kitölti a pénzkereső munka, már ha van. Tévére sem jut idő, és különben is: mit nézzen benne? Sétáról, esti kocogásról ne is beszéljünk.

Apu csak késő este, elalvás előtt ér haza. Valakink meg kell keresnie a kólára valót. Sportra, ha passzívan is, neki is csak a képernyő előtt van lehetősége. De legalább kikapcsol. És ehhez dukál egy-két-három üveg sör is.

Ezzel vége a napnak.

A tücsök átvenné csendes birodalmát. De tücsök is csak messze, a réten, esetleg a parkban cirpel. Talán holnap... vagy legalább a hét végén...

Mit tehetünk mi, nagyik? Bármit, mindent, ami ahhoz segít, hogy az Anyuk, kislányok kevésbé legyenek kitéve a csontfogyásnak, töréseknek, mint mi lettünk, mindezeknek az ismereteknek időben való megszerzése híján. "Jó szóval oktasd, játszani is engedd szép, komoly fiadat" - írta a költő. Azaz: adaptáljuk az okvetlen követendőt a család mai lehetőségeihez.

Terjesszük a tapasztalt, szakavatott doktoroktól, a táplálkozási, életviteli tanácsadóktól kapott információkat a családban, az ismerősök, a barátok között. A magunk korosztálya felé is. Hívjuk fel figyelmüket a betegség elkerülésének imént részletezett lehetőségére és fontosságára. A szűkebb - tágabb tárgyi környezet, a helytelen szokások se vezessenek az egyáltalán nem törvényszerű törésekhez, megrokkanáshoz, ágyhoz kötöttséghez vagy - Isten őrizzen - halálhoz.

A magunk számára tehát a prevenció csak a karbantartást, a rendszeres ellenőrzéseket, ismeretszerző kapcsolatok, társaság keresését, a megismert és javasolt gyógymódok elfogadását, követését, tehát a betegség elhatalmasodásának megakadályozását, lasssítását jelentheti. Ez pedig nem utolsósorban gyógyító, lelket erősítő sikerélményt is ad.

Ha pedig már elkéstünk, és itt a baj, marad a

rehabilitáció,

amely tudvalevőleg nemcsak keservesebb, mint a megelőzés, mivel már nem az egészséges, mozgásképes énünk száll csatába állapotunkkal, hanem a szembeszállás rendkívül sok türelmet, rendszeres kezelést és nem utolsó sorban költséget igényel.

Tíz évvel ezelőtt még arról hallottunk, hogy akit egyszer utóiért a csontritkulás, az fokozottan vigyázzon magára, sétáljon, mozogjon sokat, fogyasszon kalciumot tartalmazó táplálékot. Mert vannak ugyan gyógyszerek, de alkalmazásuk mögött akkor még nem sok tapasztalat állt.

Az azóta eltelt idő alatt sokat változott a gyógyszeres kezelés. Nemcsak a már ismert gyógyszerek hatásossága - néhány esetben nem kívánt mellékhatása - vált ismertté, hanem szinte évről évre más összetételű és más hatást kifejtő gyógyszerekkel jelentkeztek a kutatók. Ma már egyénre szabva, a genetikai adottságokat vagy egyéb, fennálló betegségek okozta behatárolásokat tudja kikerülni a gyógyszerezés, hanem a megfelelő gyógyszer alkalmazásával már a csonttömeg kismértékű növelését is el lehet érni.

A fizikai aktivitás egyre inkább hangsúlyt kap. Benne a célszerű, a gyógytornászok által irányított rendszeres torna is. Ez a csontanyagcsere fokozásával segít a káros folyamatok megállításában. Segítenek a hozzáférhető gyógytorna-kazetták is, a gyógyvizes fürdőkben, tehermentesített gerinccel végzett úszásgyakorlatok.

A helyesen megválasztott táplálkozással is fokozni lehet a kalciumbevitelt, másfelől az előbbiekben kárhoztatott élvezeti szerek elhagyásával nem vonunk el abból, amiből úgyis kevés van bennünk; a csont kalcium-tartalmából.

Egyre-másra alakulnak az ismeretterjesztő betegklubok. Hajói tudom, 2003-ban 32 életmód-, illetve betegklub működött az országban. Ezekben egy szervező vezető (háziasszony) és egy vezető orvos gondoskodik az információk terjesztésérői, A sorsközösség összehozza, nemritkán évekre barátokká kovácsolja a klubtagokat. Tudunk egymásról, tanácsokat, tapasztalatokat cserélünk. A nagyobb séták, kirándulások ezt csak fokozzák.

A lényeg? Csak nem feladni! Igenis: van fény az alagút végén. Fiatalabbak nem leszünk ugyan, de nem mindegy, hogy milyen testi-lelki kondícióban folytatjuk az életet. Kevésbé kiszolgáltatottan színesebbé tehetjük napjainkat.