MIÉRT FONTOS BETEGSÉGEMBEN A MEGELŐZÉS ÉS A REHABILITÁCIÓ?

Születésünkkor lehetőséget és genetikailag kódolt útravalót kapunk ahhoz az „utazáshoz”, amit életnek hívnak. Szüleinktől nemcsak külsőnket, hanem a betegségekre való hajlamot és várható életkorunkat is örököljük. Hiába születünk azonban jó adottságokkal, ha nem vigyázunk magunkra, elveszítjük ezt a „genetikai előnyt”, ezért életünk során törekednünk kell egészségünk megőrzésére, a betegségek megelőzésére.

Fiatal korunkban nem igen törődünk egészségünkkel, életmódunk helyességével, szinte természetesnek vesszük, hogy a fiatalság egyenlő az egészséggel. Pedig ez nem így van! Ma is érvényes Hypokratesz több, mint 2000 évvel ezelőtti megállapítása, mely szerint „idősebb korunk nagyban függ fiatal korunk életstílusától, vagyis ki mint él, úgy öregszik.”

Az ember életében minden kornak megvan a maga problémája: a fiataloknak a tanulás, a munka, az otthonteremtés, a családalapítás, az idősebbeknek a korral járó fáradtság, az egyre gyakrabban előforduló betegségek, az egyedüllét, a mozgáskorlátozottság, a magatehetetlenség.

A betegség olyan, mint a „váratlan vendég”, - mindig rosszkor jön, és amíg fiatal az ember, talán egy kicsit könnyebben is veszi. Így voltam ezzel én is.

Amíg dolgoztam /35 évet töltöttem el irodában, írógép, majd számítógép előtt ülve/, ezen kívül még a családomat is el kellett látnom. Az egyre gyakrabban és erőteljesebben jelentkező hát- és derékfájást a fáradtsággal, a sok üléssel magyaráztam. Néhány fájdalomcsillapító és némi pihenés ideig-óráig megoldást jelentett.

Bár az egészségtelen táplálkozás és a mozgáshiány nem volt jellemző családom életére, még sem foglalkoztatott az a gondolat, hogy a betegségek megelőzése érdekében tennem kellene valamit azon kívül, hogy kirándultunk, strandoltunk úsztunk, a hobbikert pedig biztosította nemcsak a jó levegőn tartózkodást, hanem a friss zöldséget is . Testsúlyom /l62 cm magasság, 58 kg/ viszont akár a megelőzés egyik tényezője is lehet.

Igaz, hogy akkoriban még nem volt ekkora „kultusza” az egészséges életmódra való törekvésnek, és a betegségek megelőzése sem kapott jelentőségének megfelelő hangsúlyt. Napjainkban viszont felgyorsult életünk, megváltozott környezetünk, a lakosság egyre romló egészségi állapota megköveteli az egészséges életmódra való törekvést.

Az ember életében a nyugdíjas kor elérése egy állomás, de nem szabad és nem is kell „végállomásnak” tekinteni. Mégis aki egész életében dolgozott és hosszú munkaviszony után egyszer csak otthon marad, nehezen viseli az „aktív életből” való kikerülést, a munkahelyi közösség hiányát. A megváltozott életvitelhez való alkalmazkodás pedig nem mindig zökkenőmentes. Esetemben sem volt az. Amikor nyugdíjba kerültem, szinte összecsaptak fejem fölött a hullámok: a férjem infarktusa, valamint az unokáim körüli „nagymamai” teendők minden időmet és energiámat felemésztették. Nehezen viseltem a „négy fal” közötti bezártságot, hiányzott a munkahelyi nyüzsgés, a megszokott emberi közösség.

Egyre gyakrabban voltam fáradt, fejfájással, alvászavarral küszködtem, sokszor úgy éreztem, belyukad a hátam. Nem bírtam az idegi és fizikai megterhelést, „lemerültem, mint egy akkumulátor!” Ekkor már figyelni kellett önmagamra is!

Szerencse, vagy a véletlen egybeesése, nem tudom, de a lehető legjobbkor szólt egy ismerősöm, nincs-e kedvem belépni abba a Reuma Klubba, amelynek ő már tagja volt néhány hónapja. Elmentem, beiratkoztam, megtetszett és ott is maradtam, mind a mai napig aktív tagja vagyok. Mondanom sem kell, jó döntés volt, pedig akkor még nem is sejtettem, hogy a „legjobb helyen kopogtattam.”

Klubtagként vettem részt egy városi Betegfórumon, ahol a téma a korunk „néma járványaként” emlegetett oszteoporózis volt. Az orvosi előadások mellett „rizikóteszt” kitöltésére, testmagasság, testsúlymérésre is sor került, valamint szűrővizsgálaton való részvételre szólították fel az érintetteket. A gyógytorna bemutató után az egészséges táplálkozásról is szó esett, majd a rendezvényt ételbemutató- és kóstoló zárta.

E rendezvénynek köszönhetően elmentem a szűrővizsgálatra, a karon történő csontsűrűség mérésre. Az eredmény éppen a határértéket mutatta, azaz kezdődő csontritkulást.

Alkatom és korom hajlamosító tényező a csontritkulásra, valamint az állandó hátfájásom miatt reumatológiai szakrendelése irányítottak, ahol a teljes kivizsgálásom megtörtént.

A röntgenfelvétel a gerinc S-alakú elferdülését, meszesedést, a vállízületi tok zsugorodását, a nyaki- és ágyéki porckorongok kopását mutatta ki, a DEXA-vizsgálat pedig I. stádiumban lévő oszteoporózist jelzett.

A fenti diagnózisok alapján igen csak megijedtem és talán kétségbe is estem volna, ha nem lett volna segítségemre a Reuma Klub. A rendszeres orvosi előadásokból, a gerincbetegségekről és a csontritkulásról szóló betegtájékoztató füzetekből olyan ismeretekhez jutottam, ami irányítóul szolgált a további életemre vonatkozóan. A reumatológussal részletesen megbeszéltük a lehetséges gyógymódokat és azt, hogy nekem „aktívan” részt kell vennem a gyógyulási folyamatban.

Úgy gondolom, hogy az „abszolút” értelemben vett megelőzésről már lekéstem, a kialakult kopásos és meszesedési folyamat nem fordítható vissza, de annak következményeit – izomgyengeség, görcsösség, feszülés, fájdalom – még lehet kedvező irányba befolyásolni. Ezért a klub által szervezett gyógytorna-foglalkozásokon rendszeresen részt veszek már 9 éve.

A tökéletes mozgás alapja minden esetben az ellentétesen működő izomcsoportok együttműködése, így a gerinc tartását és mozgását a hát- és hasizmok összhangja teszi lehetővé. Ez az elmélet valósul meg a tornaórákon végzett hát- és hasizomgyakorlatokkal. Mint ahogyan az egyenes és ép gerinc védelme érdekében meg kell tanulni helyesen állni, ülni, feküdni, felkelni, emelni, hajolni is. Kerülni kell az egyenlőtlen vagy féloldalas terhelést, a hírtelen mozdulatokat. Ehhez nincs szükség sem orvosi, sem gyógyszeres kezelésre, csak önmagunkra való figyelésre és a tanultak gyakorlati alkalmazására.

A hátizmok erősítésére, a gerinc karbantartására legkönnyebb és legcélszerűbb módszer a hátúszás, a nyaki gerincbántalmak enyhítésére pedig a szabályos /betett fejjel való/ mellúszás. Ezért törekszem arra, hogy hetente 3-4 alkalommal eljussak az uszodába. Az úszás mindig segít: akkor is, ha fáradt vagyok, akkor is, ha feszültség van bennem, vagy ha fájdalmak gyötörnek.

Egyébként „örökletesen ideges alkat” vagyok. Ennek kedvezőtlen hatását sokszor megtapasztaltam már. Megfigyeltem, hogy ha ideges vagyok, bekeményednek a nyaki- és a gerinc közeli hátizmaim, vagy görcsbe rándul a gyomrom. Ilyenkor a fájdalomtűrő képességem is romlik, nem beszélve a közérzetemről, vagy a munkabíró képességemről Olyan ez, mint az „ördögi kör”, nehéz kitörni belőle: az idegesség erősíti a fájdalmat, a fájdalom viszont fokozza az idegességet. Ezért vettem részt egy relaxációs csoportterápiában /a klub szervezésében/, hogy a lazítási technika elsajátításával megtanuljam kezelni az adott helyzetet: oldani a feszültségemet, csökkenteni fájdalmaimat.

A reumás betegségeknél is fellelhető a testi és lelki állapot közötti szoros kapcsolat elsősorban a nők esetében, azaz a lelki probléma hatással van fizikai állapotunkra és fordítva: a fájdalom rontja lelki egyensúlyunkat, közérzetünket. „Ha az ember lelkében nincs rend, Nem képes rendet teremteni önmaga körül” /Pound/, testtartásunk hűen visszatükrözi lelkiállapotunkat, szinte magunkba roskadunk.

Csontritkulásom viszont még idejében kiderült, így a korszerű gyógyszerek szedésével a további csontvesztést sikerült megállítani. A most már tudatos táplálkozással /fehérjékben, kalciumban, vitaminokban gazdagabb ételekkel/, valamint a gyógytornának, úszásnak, levegőn való tartózkodásnak köszönhetően a legutóbbi DEXA-vizsgálat némi javulást is kimutatott.

Betegségem tudatában igyekszem a csontritkulásról minél többet megtudni, az ismeretek birtokában pedig helyesen élni. Tudom, hogy a meggyengült csontozatnak könnyebbséget nyújt egy erős, „rendszeresen edzett izomzat”, ezért a gyógytorna, az úszás mellett figyelek az ún. „függőleges” mozgásra is, vagyis sétálok, gyalogolok, a kertben tevékenykedek. Ügyelek arra, hogy ne essek el, elkerülve ezzel a csonttörés veszélyét és kockázatát.

Azzal a megváltozott szemléletemmel, hogy „mentsük, ami még menthető”, - igyekszem megismerni és elfogadni betegségemet és mindent megtenni azért, hogy állapotom ne romoljon tovább.

Ezen túlmenően azonban sokkal nagyobb figyelmet fordítottam és fordítok ma is az unokáimra, mert az ő fejlődésük, csontozatuk kialakulása terén még pótolhatom azt, amit a saját életem, vagy a gyermekem esetében talán elmulasztottam. Gyakran elkísértem őket az uszodába, elmentem velük kirándulni. Sőt! – amikor az unokák „izgése-mozgása” már mindenkit idegesített, mindig védelmembe vettem őket hagyni kell mozogni, ugrálni, mert a gyermekek mozgásigénye sokkal nagyobb, mint a felnőtteké! Az egészséges csontozat kialakulásához sok-sok mozgásra van szükség. Ma már nagyok, de még mindig bíztatom őket az úszásra, a mozgásra, és támogatásomat élvezik az iskolai sportban való részvételük tekintetében is.

Néhány évvel ez előtt részt vettem Budapesten a lakosság számára rendezett „Mozgásszervi Nyíltnapon”. A rendezvény célja a preventív szemlélet elterjesztése, a modern diagnosztikai és kezelési eljárások bemutatása volt. Elméletben már igen sok mindent tudtam a mozgásszervi betegségekkel kapcsolatban, mégis a valóság „megrázó élmény” volt számomra: annyi fájdalomtól megtört és nehézkesen mozgó ember „életminőségének szomorú valósága”. Itt döbbentem rá, hogy mozgásképesség nélkül is létezik ugyan élet, csak hogy ez az élet nagyon nehéz és keserves!

Nagy hatást gyakorolt rám Monspart Sarolta világbajnok tájfutó előadása, aki elmondta, hogy egy kullancscsípés következtében nem csak sportkarrierje tört ketté, hanem hosszú ideig nélkülöznie kellett a mozgás örömét is. Mivel a fertőzés következtében jobb lába lebénult, újra meg kellett tanulnia járni. Erős akarattal és küzdelemmel jutott túl élete válságán. Elfogadta azonban megváltozott élethelyzetét és minden idejét energiáját az egészséges életmód, a szabadidő-sport szervezésére összpontosította. Ez a „személyes” találkozás még jobban megerősítette bennem azt a tudatot, hogy nem szabad tétlenül néznünk sorsunk alakulását, hanem mindent meg kell tennünk egy elviselhető, jobb élet reményében.

A betegségem „még” nem akadályozza mozgékonyságomat, így a klub tevékenységében aktívan részt vállalok: szervezem a gyógytornát, az úszótanfolyamokat, a klubfoglalkozásokat, szorgalmazom a betegfórumon való részvételt, intézem az egyesület pénzügyeit.

Amikor beléptem a klubba, nem gondoltam arra, hogy mennyi ismerettel, hasznos elfoglaltsággal és élményekkel gazdagabbá teszi az életemet. A közös problémák, a betegségek folytán igazi közösséggé váltunk: úgy segítünk egymáson, hogy közben mi magunk is segítséget kapunk.

Jó lenne, ha minél többen felismernék, nem mindegy hogyan éljük le életünket. Ez a pályázat is ezt a célt tűzte ki: elgondolkoztatni és cselekvésre késztetni.

Pályázatom elkészítése során visszatekintve a múltba, szinte végig gondoltam egész életemet: mi volt az, amit helyesen tettem, és mi az, ami helytelen volt. Mit kell tennem, hogyan kell élnem a jelenben ahhoz, hogy legyen jövőm: kiegyensúlyozott és elégedett lehessek, mozgásképességemet s ez által életminőségemet megőrizhessem.

Azért választottam ezt a jeligét, mert úgy vélem, szemléletünkön és életmódunkon változtatni, önmagunkért és másokért is tenni

2004. május 12.

„SOHA SE KÉSŐ!”