Mészáros Lászlóné

 

Az idősek gyógytornájának jelentősége az egészségük megőrzésére

 

Összefoglalás

A szerző az idősekre vonatkozó statisztikai adatok alapján arra követ­keztet, hogy igen sok idős ember szo­rul rehabilitációs, illetve fizioterápiás kezelésre. Ismerteti a gyógytornász -nemzetközi nevén fizioterapeuta-tevékenységégi körét, mellyel a csa­ládorvos fő munkatársa lehet betege­inek orvosi rehabilitációjában. Rámu­tat, hogy a rehabilitációs célok meg­valósítása nem választható el a meg­előzéstől és a gyógyítástól. Az idősek egyes betegségeinek fizioterápiás ke­zelésénél azokat a kezelési elveket kell követni, amelyeket egyébként is figyelembe kell venni. A különbség csak az, hogy az időseknél több be­tegség lehet jelen egyszerre, ezért azt a módszert és olyan terhelési szintet kell választanunk, amely egyik be­tegség szempontjából sem kontrain­dikált. A gyógytorna, az életkor fiziológiai adottságainak megfelelő moz­gás fontos része az idősödő korosz­tály egészségmegőrzésének is.

 

Bevezetés

Az összlakossághoz képest a 65 év felettiek számaránya egész Európában és Magyarországon is növekedett. 1980 és 2000 között európai átlagban 12,13%-ról 13,75%-ra, az Európai Unió­ban 13,97%-ról 15,97%-ra és Magyaror­szágon 13,43%-ról 14,58%-ra változott.1

 

A 60 év felettiek számaránya a KSH szerint Magyarországon 1996-ban 20% volt, 2002 jan. 1-én 20,7%. A 60 évesek vagy idősebbek 50%-a szenved krónikus betegségben, 10%-a két, 3%-a három ilyen beteg­ségben szenved. A mozgásszervi betegségek okozzák a 60 éven felü­liek krónikus betegségeinek a felét. Az otthoni és szabadidős balesetek­nek 30,4%-a a 60 éven felüliek közül kerül ki.3 Legnagyobb arányban a nyugdíjazást követő években hal­mozódnak az otthoni balesetek! Az idősek életkori arányuk kétszeres nagyságában tekintendők baleseti veszélyeztetetteknek. A fenti szám­adatokból is következtethetünk ar­ra, hogy milyen nagy azon idősek száma, akiknek a gyógytornász -mint a rehabilitációs team tagja - se­gítségére lehet: pl.: egy sérülés után a helyes mozgás megtanítása, hely­reállítása, a krónikus betegség prog­ressziójának megelőzése, a fájdalom csökkentése a fizioterápia sajátos módszereivel, stb.

 

Orvosi rehabilitáció, fizioterápia, gyógytorna

 

A 4/2000 (11.25.) E. miniszteri rendelet 4.§-a szerint a „a gyógyító­megelőző alapellátás keretében a háziorvos feladatkörébe tartozik...a beteg vizsgálata, gyógykezelése, egészségi állapotának ellenőrzése, orvosi rehabilitációja..."

 

Az orvosi rehabilitáció célja, hogy az egészségi állapotukban károsodot­takat és a fogyatékosokat - az egész­ségtudomány eszközeivel - meglévő képességeik (kifejlesztésével, illetve pótlásával segítsék abban, hogy önál­lóságukat minél teljesebb mértékben visszanyerjék, és képessé váljanak a családba, munkahelyre, más közös­ségbe való beilleszkedésre.

 

Az orvosi rehabilitáció szerves része különösen a fizioterápia, a sportterápia, a logopédia, a pszicho­lógiai ellátás, a foglalkoztatás-terá­pia, valamint a gyógyászati segéd­eszköz-ellátás és ezek használatának betanítása is. (1997. évi egészség­ügyi törvény)

 

A fizioterápia a természeti ener­giákkal végzett gyógykezelés, mely­nek legfontosabb része a mozgáste­rápia, mely más tevékenységekkel nem pótolható. 

Az orvosi rehabilitáció terén a családorvos legfőbb munkatársa a gyógytornász, azaz fizioterapeuta. Optimális megoldás az lenne, ha legalább 6-8 praxisonként egy, az egészségbiztosítás által finanszíro­zott gyógytornász látná el a rehabi­litációra szorulókat, a szervezésben és ellenőrzésben lenne a családorvo­sok szerepe meghatározó.

 

Az idősek esetében a prevenció, a gyógyítás és a rehabilitáció nehe­zen választható el egymástól. A hosszabb kórházi vagy akár otthoni fekvés is veszélyes lehet az idős em­ber számára. A hosszú idejű ágy­nyugalom káros következményei az elmúlt ötven év tapasztalatai, kuta­tási eredményei által váltak ismert­té. Immobilizációs szindrómán a hosszan tartó ágynyugalom, inakti­vitás következtében kialakuló, az egész szervezetet érintő tünetegyüttest értjük. Az immobilizáció következ­tében kialakuló tünetek nem egyfor­mán súlyos mértékben jelentkeznek, az idősebb, fogyatékos vagy króni­kus betegségben szenvedők inkább érintettek.

 

Az erőcsökkenés mértéke a fekvés, az inaktivitás következtében egy tét alatt elérheti az 5-20%-ot is, különösen az antigravitációs izmokban lelet ez jelentős. Ezért minden idős be­égnek ajánlatos egy megfelelő erőfenntartó mozgás programot végezni. Ez csökkenti az orthostatikus hypotensio és a pneumónia kifejlődésének a lehetőségét (megelőzés). Ugyanakkor enyhe mobilizációval, melynek módját az adott állapot és diagnózis  alapján határozzuk meg, meg lehet előzni a gerinc és általában az ízületek degeneratív elváltozásai­ból adódó panaszok súlyosbodását, kiújulását. A célzott fizioterápia az ak­tuális betegség javulásához, gyó­gyulásához is hozzájárul. Mint látjuk, az időseknél a fizioterápiás tevékeny­ség során is összeolvad a megelőzés és gyógyítás.

 

Az idősek ellátása speciális terü­let, melyben az egészségügyi és szo­ciális ellátás nehezen választható szét. A nehezen megoldható családi és anyagi gondokat naponta tapasz­taljuk.

 

Az ideális az lenne, ha az idős embert minél tovább a megszokott környezetében, az otthonában a család, a közeli hozzátartozók közre­működésével tudnánk ellátni. Erre kell törekedni, s ehhez a családot is fel kell készítenünk. Már a beteg kórházból való hazatérése előtt segí­tenünk kellene a beteg megfelelő fekvőhelyének az előkészítésében, a szoba átrendezésében: pl. hova kell kapaszkodót szerelni és milyet, hogy az ágy magassága kb. meg­egyezzen egy szék magasságával, így könnyen kiültethető a beteg az ágy szélére étkezéshez és átültethe­tő a székre ágyazáskor. Fel kell hív­nunk a figyelmet, milyen biztonsági intézkedésekkel védhetjük meg az idős, időnként, néha kiszámíthatatlanul tudatzavaros beteget a leesés­től az ágyról, vagy székre ültetés­kor? Egy idős beteg hozzátartozója „sem fiatal már", neki is lehetnek gerinc és egyéb mozgásszervi prob­lémái. Meg kell tanítanunk őt úgy­nevezett ízületvédő testhelyzetben bánni az időssel. Heveder alkalma­zása, egyenes háttal, testsúly áthe­lyezésével emelni, emelés helyett csúsztatni, gördíteni a nehéz testet. A beteg testhelyzetének változtatá­sát különböző módszerekkel meg­könnyítve elő lehet készíteni Az a helyes, ha a hosszú távú tervet is és az azt szolgáló rövid távú terv pilla­natnyi feladatait is a beteggel a hoz­zátartozó jelenlétében beszéljük meg. Konkrétan, (esetleg leírva ) azt is meg kell határozni és megbeszél­ni, hogy a beteg a hozzátartozó se­gítségével mit gyakoroljon a gyógy­tornász látogatása közötti napokon. Ezeknek a helyes kivitelezését be kell tanítanunk, és legközelebb el­lenőrizni kell. Előfordul, hogy nem a kezelési célnak megfelelő helyzet­ben és helyen támasztja meg a bete­get, s ezzel vagy magát vagy a bete­get teszi ki túlterhelésnek. Inkább kevesebb feladatot adjunk, de an­nak kivitelezése helyes legyen! Van­nak olyan tevékenységek, amelyhez két személy szükséges, s a hozzátar­tozó erre nem számít előre. Ilyen helyzetekre is fel kell készítenünk.

 

Az egészségnevelés, betegoktatás igen fontos része a prevenciónak, a gyógyításnak és a rehabilitációnak is. Minél fiatalabb korban kellene meg­tanulnunk amikor még be tudjuk fo­gadni és meg tudjuk szokni, hogy hogyan kell majd élnünk, viselked­nünk idős korunkban.

Az idősek körében végzett, egészségneveléssel összekapcsolt gyógytorna foglalkozások - mint az egészségmegőrzés része - temati­kájának összeállításánál és a kivite­lezésénél is figyelembe kell ven­nünk a gerontológia-geriátria, a reu-matológia és más klinikai területek, a fizioterápia-mozgásterápia, a re­habilitáció szempontrendszerét, di­daktikailag pedig ajánlatos alkal­mazkodnunk az idősödő korosztály pszichológiai jellemzőihez.

 

Az ún. normál öregedés tényei:

30-tól 90 éves korig az izmok súlya és ereje 30%-kal csökken, az agy sú­lya az átlagos 1375 gr-ról 1060 gr-ra csökken, a vesenephronok száma fe­lére csökken, a fiatalkori papillánkénti ízlelőbimbószám 245-ről 88-ra fogyatkozik, a tüdő levegőkapa­citása 75 éves korra felénél kevesebb lesz, a teljes testen átáramló vér mennyisége a felére csökken, az idegrostok vezetési ideje 15-20%-kal lassul, az idegrostok száma az idegtörzsben 1-ével megfogyatko­zik, és csaknem általánossá válik a hallás és látás meggyengülése.

 

Irányítsuk rá az idősek figyelmét a testmozgás jelentőségére a testi­lelki egészség megőrzésében. Ismer­tessük meg velük mindazokat a vál­tozásokat, melyek a szervezetünk­ben az a kor előrehaladtával, vagy egy betegség kapcsán létrejönnek. A változások ismeretében könnyebben fognak tudni azokhoz alkalmazkod­ni. Könnyebb lesz így elfogadni, hogy a fiatal korban megszokott tor­namozdulatot miért ajánlatos mó­dosítva, lassabban, esetleg más test­helyzetben végezni pl. 70 éves kor­ban, vagy miért kell életmódján vál­toztatni egy-egy betegség esetén.

 

A fizikai teherbírás és teljesítőké­pesség rendszerint csökken az élet­kor előrehaladtával. Az erő elvesztése szoros összefüggést mutat az­zal, hogy az öregedő emberekben az izomtömeg is tényleges csökkenést mutat. Az izomszövet egy része noncontractilis szövetté alakul át. Ennek ellenére a megmaradt izom­tömeg fejleszthető gyakorlás révén. A vitálkapacitás általában csökken az életkorral. Fizikailag aktív öreg embereknek azonban jóval nagyobb a vitálkapacitásuk, mint a hasonló korú vagy akár fiatalabb, de ülő életmódot folytató embereknek, to­vábbá reakcióidejük és mozgásse­bességük is kedvezőbb. Ilyen tekin­tetben a fizikailag aktív öreg embe­rek az aktív középkorúakéhoz ha­sonló fizikai terhelhetőséget mutat­nak. Ez azt jelenti, hogy az életkor­ral hanyatló egyes élettani folyama­tok edzéssel és jó fizikai állapot fenntartásával módosíthatók: javít­ható a szívteljesítmény, a tüdő mű­ködése és a csont kalciumszintje.

 

A fizika teljesítőképesség szintje attól függ, hogy a mozgató szerv­rendszer (izmok, inak, ízületek csontrendszer) állapota milyen, hogy hogyan működik az irányító idegrendszer, hogy milyen az izom­rendszer energia- és oxigénellátása. Az oxigénellátás függ a légzőrend-szer és a keringési rendszer funkció­jától. Fontos, hogy minden életkor­ban megfelelő mozgással bizonyos terhelésnek ki legyen téve szerveze­tünk.

 

Minden életkorra más és más bi­ológiai és orvosi probléma a jellem­ző, ennek megfelelően a gerontoló­gia ismereteire ajánlatos támaszkod­nunk a testedzés vonatkozásában is. Pl. a testedzés és az osteoporosis kö­zötti kapcsolatról Thompson újabb kutatások alapján a következőt mondja: „Bár meggyőző bizonyíté­kokkal rendelkezünk a csontdenzitás, valamint a jó fizikai állapot és izomerő, továbbá az immobilizáció és az osteoporosis közötti kapcsolat­ról, nincs abban egyetértés, hogy milyen életkorban milyen típusú te­vékenységet javasoljunk. Ésszerű­nek tűnik fiatal és középkorú felnőt­teknek általános, magas aktivitású testmozgást - mint az ugrálás vagy kocogás - ajánlani. Nagyon idős és mozgásszegény életmódot folytató egyének esetében ez veszélyes lehet, náluk esetleg fontosabb az immobi­lizáció megelőzése, mint a testedzés erőltetése.

 

Aniansson és mtsai szerint a het­venes életévektől kezdve a II. típusú (fehér) izomrostok aktivitása gyor­sabban csökken, mint az I. típusú (vörös) izomrostoké. Ez részben bio­lógiai okokra vezethető vissza, rész­ben a korral járó megváltozott akti­vitásra. A II. típusú rostok hajlamo­sak gyengülésre és a megnyúlásra, az I. típusúak a megrövidülésre. En­nek eredménye az izomegyensúly megbomlása és a helytelen tartás ki­alakulása, A koordinációs képesség is csökken az életkorral, kissé na­gyobb mértékben, mint az izomerő. A kiváltó ok lehet az propriocepció, az izomfunkció és az ízületi mozgások csökkenő kontrolja. Pontos okát azonban nehéz definiálni, mert az idősek koordinációs képességét be­folyásolhatják még neurológiai té­nyezők, látási problémák, stb. Nyolcvan év körüli időseket vizsgál­va kimutatták, hogy gyenge izomerő a térdextenzorokban és a plantár/-dorsalflexorokban csökkent egyen­súlyozó képességgel járt együtt, amely fokozott esési veszélyeztetett­séget jelent.

 

Idős korban a járás is megválto­zik: széles alapú és sok esetben cso­szogó lesz. Aki viszont fél az elesés­től, az a lába elé néz. Lehajtott fejjel jár, s ez a testtartását is rontja.

 

Ismert tény, hogy szoros össze­függés van a súlytalanság, valamint az ágyhoz kötöttség és a csont atrófiája, az osteoporosis között. A csontszövet minőségének alakulását lokális, mechanikus és hormonális tényezők befolyásolják. A lokális faktor a gravitáció és az izmok kont­rakciója. Az álló testhelyzet (gravi­tációs hatás) eredményesebb ingere a csontépítésnek, mint a fekvő test­helyzetben, vagy vízben kifejtett ak­tivitás, és ebből a szempontból a gyaloglás jobb, mint az úszás.

Svédországi szerzők az úgy ne­vezett „IVEG study"-ról (Intervention of Elderly in Göteborg) számol­nak be. Összehasonlították az akti­vitásul közös gyaloglást választók és a nem aktív idősek erőnléti ké­pességeit. A gyalogló csoport tagjai fizikailag aktívabbak lettek, a női résztvevőknél nagyobb lett a térd extenzorok ereje, nagyobb a gyalog­lás sebessége szemben a nem gya­logló kontrolcsoport tagjaival. A résztvevők 81-82%-a a gyaloglást az együttlét miatt választotta. Ez a részvétel szociális szerepére is utal.

A gyaloglás előnyeit az osteo­porosis megelőzése és kezelése szempontjából magyar szerzők is hangsúlyozzák.

 

Az idősek mozgásszegény élet­módja a funkció beszűküléséhez és ebből következő organikus elválto­zásokhoz vezethet. Ezeknek tünetei és a panaszok a helyes életmód megtanításával, egészségneveléssel csökkenthetők.