Dr. Éger Istvánné

Legdrágább kincsünk az egészség?

A közoktatás szerepe az egészségmegőrzésben

Egészségünket természetes állapotnak tartjuk, s leginkább hiányát vesszük észre. Tudjuk, az egészség megőrzéséhez jogunk van, ugyanakkor például állampolgári kötelességünk, hogy bajba jutott embertársainkat elsősegélyben részesítsük. Az egészség megóvása azonban nem kizárólag egyéni felelősségünk, hanem egyben állami feladat is, hiszen a lakosság egészségi állapotának nyilvánvaló gazdasági vetületei is vannak.

Legdrágább kincsünk az egészség? A kérdésben benne rejlik a válasz is: igen, a szó mindkét értelmében. Egyrészt költséges, másrészt értékes kincs. De nemcsak szubjektív, hanem objektív értéket is képvisel, hiszen a négy keréken előregördülő gazdasági növekedés egyik "kereke" az emberi erőforrás, és mint ilyet, hatékonysága alapján ítéljük meg. Azaz azt vizsgáljuk, hogy a befektetett humánerő mennyire hatásosan járul hozzá az emberi szükségletek és vágyak kielégítéséhez. "A hatékonyság fogalma egyéni szinten könnyen értelmezhető: adott korlátok között a legjobb eredmény számít hatékonynak. Közösségi, társadalmi szinten azonban már nem mindig találunk ilyen megoldást. A társadalmi hatékonyság megítéléséhez a közgazdászok Pareto hatékonysági elveit alkalmazzák. A társadalomnak mindig az a megoldás kedvezőbb, amely úgy növeli valamely szereplő jólétét, úgy javítja az egyik egyén vagy csoport helyzetét, hogy másokét nem rontja. A közösség erőforrásait akkor használják fel optimálisan, ha az erőforrásokat nem lehet úgy átcsoportosítani, hogy bárki helyzete javuljon, anélkül, hogy másoké ne romlana. Vagyis az egyik csoport helyzete már csak a másik rovására javulhat."

A munkát végző ember sajátos módon miközben kielégíti más emberek szükségletét és vágyát, egyidejűleg megvalósítja és fenntartja önmagát. Ebben a folyamatban pedig csak akkor tud maximális hatásfokkal részt venni, ha egészséges, mégpedig a szó legtágabb értelmében: testileg és lelkileg egyaránt. A kettő közötti szoros kölcsönhatást már kutatások százaival igazolták. A WHO (Egészségügyi Világszervezet) úgy határozta meg az egészséget, mint ami "nem pusztán a betegség vagy kór hiánya, hanem a teljes fizikai, szellemi és társadalmi jólét állapota". Negyven évvel később sokunk nem pusztán állapotnak tekinti az egészséget, hanem folyamatnak vagy képességnek is.'

Amikor tehát az egyén az egész fizikai valójával részt vállal a gazdaság növekedésében, akkor nem tudja úgy szétválasztani az önmegvalósításra, létfenntartásra, illetve a termelésre fordított egészségét, mint ahogy például egy telefonszámla részletes kimutatása alapján tetten érhető, hogy mennyit költöttek magánbeszélgetésre, és mennyit "közérdekre". Ezért egészségünk megóvásáért, illetve adott esetben helyreállításáért nemcsak egyénileg, hanem az egész társadalomnak áldozatot kell hoznia, hiszen nem tartozik a magánjavak közé. Még akkor sem, ha napjainkban sok öntudatos állampolgár részéről azt a hozzáállást tapasztaljuk, hogy "az egészség mindenkinek a magánügye".

A közjavak fogalmával David Hume (1711-1776) foglalkozott először. Felismerte, hogy ha a magánpiac nem biztosíthat közjavakat, mert a magánjavak egyik lényeges vonása, hogy az egyének kizárhatók hasznaik élvezetéből, akkor kollektív döntéshozatallal a politikai piacnak be kell avatkoznia, mert vannak olyan jószágok, amelyekből senkit nem lehet kizárni és csak kollektívan teremthetők meg hatékonyan. "Átmenetet képeznek a magánjavak és a közjavak között a klubjószágok. Ezek esetében fennáll a csökkenő átlagköltség - egy új fogyasztó bekapcsolása mondjuk növeli a telefonhálózat fenntartásának fix költségeit -, de a fogyasztók között fennáll a rivalizálás és a kizárás lehetősége. A klubjószágok biztosításában már egyáltalán nem biztos, hogy az állam a legjobb szolgáltató. A piacbarát liberális közgazdászok visszatérő érvelési alapja, hogy a korábban közjószágnak kikiáltott szolgáltatásokról - rendőri védelem, bíráskodás, egészségügy, vízszolgáltatás - kimutatják, hogy azok valójában nem teljesítik a közjavak definícióját." Néhány közgazdász a meritorikus javak kifejezést használja azon magánjavakra, amelyeket "biztosíthatna a magánpiac is, mégis a politikai piac gondoskodik róluk vagy finanszírozza őket, mivel az állampolgárok azt hiszik, hogy ha kizárólag a magánpiacon lehetne megszerezni őket, akkor néhány ember nem fogyaszthatna megfelelő mennyiséget belőlük. A meritorikus javak azok számára magánjavak, akik fogyasztását az állam támogatja, azon polgárok számára viszont közjavak, akik finanszírozzák őket."

"Ki a cinikus? Aki mindennek tudja

az árát, és semminek az értékét."

(Oscar Wilde)

Kormányzati szinten is érezhetjük, hogy még kellő beruházási kedv mellett is elsősorban arra áldozunk, ami az ember fizikai valóján kívül esik. "Meg kell vizsgálni, hogyan és milyen módszerekkel lehet mérni a humántőkébe történt befektetéseket. Erre azért van szükség, mert a humántőke a termelési folyamatok egyik legfontosabb része, így a mérése alapvető feladat."' Ódzkodunk minden olyan invesztíciótól, ami "láthatatlanul eltűnik" az emberi szervezetben, legyen az oktatás vagy egészség. Rövid távú profitéhségünket nem elégíti ki a hosszabb és a matematika hagyományos módszereivel kevésbé kiszámítható megtérülés. Arról nem is szólva, hogy a gazdasági szakemberek - megalapozottan - azt állítják, hogy az emberek életkora kiszámíthatatlan, a magyarok átlagéletkora pedig messze elmarad az élmezőnytől, ezért a beruházás további kockázattal jár. Itt vagyunk tehát ismét a közgazdaságtan klasszikus alaptételénél: Érjük el a lehető legkisebb beruházással a legnagyobb hasznot! Az egészségügyi és oktatási szakemberek viszont úgy vélekednek, hogy ők nem "hasznot hajtanak", hanem "értéket hoznak létre". Olyan értéket, amely majd egy géphez hasonlóan hasznot fog hajtani, azzal a különbséggel, hogy egy gépnek van csereértéke. Az embernek még akkor sem lehet csereértéke, ha elharapódzóban van az a nézet, miszerint "senki sem pótolhatatlan". Az ember egyszeri és megismételhetetlen! Éppen ezért Adam Smith értékparadoxonról szóló tétele inkább csak "gyémántként" terjesztő ki az emberre. Smith azt állította, hogy a víz, mint rendkívül értékes jószág szinte semmibe sem kerül, mert az utolsó csepp szinte nem ér semmit. Mivel nagyon sok van belőle, ezért az utolsó pohár már nem is kapós. A víz árát tehát határára szabja meg. Az egyes ember viszont unikum. Nehezen lenne elfogadtatható az a gondolat, hogy a sor végén álló ember az utolsó pohár víz hasonlatával élve, semmit sem ér. Mindegyikünkből csak egyetlen létezik, azaz a gyémánthoz hasonlóképpen nagyon értékes(nek kellene lennie), miközben a gyémánttól eltérően használati értéke kiugróan magas. Egyéni és társadalmi érdekünk tehát azt kívánná meg, hogy az ember karbantartására, "állagmegőrzésére" és fejlesztésére áldozzuk a legtöbbet. De nézzük, hogy így van-e ez a gyakorlatban?

Az egészségügy sajátos közgazdasági vonásai

Az egészségügy az egyik legnagyobb és leggyorsabban fejlődő ágazata a gazdaságnak, melyet sokféle piaci kudarc is jellemez. Ezért a mindenkori kormányzat, azaz a közösség beavatkozására szorul.

"A hagyományos gazdaságtan mesterségesen elkülöníti a gazdagság létrehozását, illetve az egészség elérését és megőrzését. A hagyományos gazdasági módszerek és üzleti célok nemcsak érdektelenek az egészség javításában és megőrzésében, hanem sokszor igenis rombolják az egészséget. Még ha elismerik is az egészségmegőrzés szükségletét - például biztonsági intézkedések és környezetvédelmi berendezések alkalmazásával a vegyi üzemekben és az erőművekben -, a hagyományos gazdaságtan ezt költségként kezeli, és úgy tekint rá, mint a gazdasági és üzleti növekedés akadályát képező koloncra."

Ráadásul első pillantásra úgy tűnik, hogy kifejezett gazdasági érdek a betegség: "Minél többet költünk orvosra, gyógyszerekre és betegségekre egy évben, annál nagyobb lesz a GNP, a nemzeti össztermék mutatója. Más szavakkal, a hagyományos nemzetgazdasági számítások az "egészségügy" szélesedő tevékenységét úgy kezelik, mint a nemzeti jólét pozitív összetevőjét. Az egészségügy azonban jelenlegi működése során elsősorban a betegségekben érdekelt, legfontosabb feladata a gyógyítás. Senki sem vonja kétségbe a betegápolás vagy a gyógyszeripar létezésének szükségességét. Mégis furcsa, hogy a balesetek és a betegségek kapcsán felmerülő tevékenység növekedését egy szélesebb, általános jólét mutatójaként vegyék számításba. Nem sok értelme van - kivéve hagyományos közgazdasági szempontból - azt képzelni, hogy minél többet kell költenie egy társadalomnak a balesetek, betegségek és katasztrófák ápoltjaira, annál jobb helyzetbe fog kerülni."

Másrészt viszont rendkívül fontosak az egészségügy pozitív externáliái, mint például a fertőző betegségek megelőzése vagy a különböző orvostudományi kutatások. Annak ellenére, hogy a prevenció szükségessége és hasznossága mindenki számára evidencia, makrogazdasági szempontból hosszú távon inkább jelent költségnövekedést, mintsem költségcsökkenést. Ez azzal magyarázható, hogy "a különböző szűrővizsgálatok a betegségek megelőzése, illetve korai felismerése révén részint csökkentik a kezelési költségeket, másrészt javítják a túlélés esélyét. Hosszabb távon az életkor előrehaladtával a gyógyításra fordított költségek jelentősen emelkednek. Az egészségügyi költségrobbanás egyik összetevője a lakosság átlagos élettartamának emelkedése. Vagyis a hatékony prevenciós munkával elért költségmegtakarítás az egyén életkorának előrehaladtával költségnövekedésben jelentkezik."⁵

Külön tudományág, az egészség-gazdaságtan foglalkozik ezeknek az ellentmondásoknak a feloldásával. Vizsgálódásának alapjául az egészséget tekinti, melyről tudjuk, hogy "állapotát igen jelentősen befolyásolják az egészségügyön teljesen kívülálló társadalmi-gazdasági tényezők, mint például a jövedelem, életstílus, oktatási színvonal, munka- és lakáskörülmények. Ebből adódóan az egészséggazdaságtan vizsgálódási területének ma már csak egyik területe az egészségügy.`

Egészségünk megőrzése jogunk és kötelességünk

A Magyar Köztársaság Alkotmánya a következőket fogalmazza meg az egészségről:

"A Magyar Köztársaság elismeri és érvényesíti mindenki jogát az egészséges környezethez...

A kormány meghatározza a szociális és egészségügyi ellátás állami rendszerét, és gondoskodik az ellátás anyagi fedezetéről; ...

A Magyar Köztársaság területén élőknek joguk van a lehető legmagasabb szintű testi és lelki egészséghez... Ezt a jogot a Magyar Köztársaság a munkavédelem, az egészségügyi intézmények és az orvosi ellátás megszervezésével, a rendszeres testedzés biztosításával, valamint az épített és a természetes környezet védelmével valósítja meg.""

Köztudomású azonban, hogy a jog csak a lehetőségre garancia, de nem magára az egészségre. Betegség, baleset mindenkit érhet. Az utóbbi esetén állampolgári kötelességünk, hogy segítsünk bajba jutott embertársainkon. Az elsősegélynyújtás a sürgős helyszíni betegellátás első lépése. Segíteni persze az tud igazán, akinek fogalma van a szakszerű elsősegélynyújtásról, hiszen ezek a beavatkozások sokszor életet menthetnek. A hozzáértés és gyorsaság élet-halál kérdését döntheti el. Létezik-e ennél magasabb rendű szempont? Hogyan tudunk állampolgári kötelezettségünknek úgy megfelelni, hogy a legelemibb ismeretek birtokában sem vagyunk?

Az egyedüli célcsoport, ahol törvényi szinten szabályozott az elsősegélynyújtás kötelező ismerete: az autóvezetés. Ez a törekvés mindenképpen dicséretes, de a legkevésbé igazságos vagy logikus, és nem utolsó sorban nem tartja szem előtt az esélyegyenlőség elvét. Jogosítványt szerezni drága mulatság! Szociális támogatás ebben a kategóriában nem létezik, azaz akinek nem futja a tanfolyamra, annak a számára az elsősegélynyújtás ismerete magánjószággá válik, amiből őt ki lehet zárni. De az igazi kár nem őt éri elsődlegesen, mert a legritkább eset az, hogy önmagunkra irányul az elsősegélynyújtás. Az igazi károsult az embertárs lesz, azaz a baleset pillanatában ha nincs szaktudással rendelkező személy a közelünkben, akkor minden igyekezetünk ellenére magánjószággá válik az egészségügy. Kizárhatóvá válik belőle tehát - jelen esetben nem is az, aki ne tudta volna megvenni a szolgáltatást - az ember.

Gondoljuk csak meg, mit ér önmagában az összes olyan törekvésünk, ami az uniós elvárásoknak történő megfelelésre vonatkozik! Lassan realitássá válik, hogy a baleset bejelentésétől számított 15. percben az ország minden pontjára elér a mentőszolgálat segítsége. De a klinikai halál állapotától számított 3.(!) perc elteltéig kell megkezdeni az újraélesztést, azaz a bejelentőnek kell életet mentenie!

Ha megfigyeljük az elmúlt öt év baleseti statisztikáit, akkor azt is láthatjuk, hogy habár a közút nagyon veszélyes üzem, a legtöbb baleset mégsem ott következik be. Nehezen indokolható tehát az, hogy éppen az autóvezetői ismeretekhez rendeltük hozzá az elsősegélynyújtást.

Mindnyájunk közös örömére azt tapasztalhatjuk, hogy csökkenő tendenciát mutat a közúti balesetek aránya. Nem biztos tehát, hogy a megfelelő célcsoportba ruházunk be akkor, amikor csak az autóvezetőket oktatjuk elsősegélynyújtásra. Persze egy autóvezető a tudását nem csak a közúton alkalmazhatja! De természetesen azt sem tudjuk garantálni, hogy a balesetben nem az autóvezető lesz majd az a sérült, aki segítségre szorul.

Jól látható, hogy a háztartásban bekövetkezett balesetek száma szignifikánsan megnőtt az elmúlt időkben. Bő tíz év alatt megváltoztak a balesetek helyszíni arányai. A gépkocsipark rohamos fejlődésének természetes velejárója a közúti balesetek számának emelkedése, de több mint 50%kal emelkedett a háztartási balesetek száma is. Lehet, hogy ezt a gépesítés számlájára írhatjuk, de az ok feltárása önmagában még nem jelenti azt, hogy védekeztünk is a probléma ellen. Arra viszont alkalmas, hogy kijelölje a célhoz vezető utat. Rajtunk múlik, hogy rálépünk-e erre az útra!

Kinek a felelőssége az egyén egészsége?

Ha az állam valóban az egészségünket tartaná a legdrágább kincsnek, akkor bizonyára oktatná a védelmét. De ma Magyarországon a közoktatásban nincs ilyen tantárgy! Távol áll tőlem, hogy a jelenleg oktatott ismerettartalmak között fontossági sorrendet állítsak fel, de azt tisztán kell látni, hogy sem a Pithagorasz-tétel, sem az alanyi és tárgyas ragozás, sem pedig az éghajlati övek ismerete nem tudnak életet menteni. Érdemes elgondolkodnunk azon, hogy az informatika már évek óta kötelező tantárgy. Fontosabbnak tekintjük tehát az adatvédelmet, mint az embervédelmet? Vagy előbbrevalónak tekintjük a vírus elleni védekezést a számítógépes rendszeren, mint az emberi szervezetben?

Az úgynevezett intelligens gépek ismertetőjegyei közé tartozik, hogy visszajelzik a meghibásodásukat, figyelmeztetnek a karbantartó munkálatokra, illetve szükség esetére különböző algoritmusokat kínál fel, melyek mentén akár magunk is elháríthatjuk a hibát. A mosogatógép jelzi, ha nincs benne elég só; a fénymásoló, ha beszorult a papír, a számítógép, ha rosszul állítottuk le. Az ember nem gép ugyan (hiszen ezért megismételhetetlen!), de bizonyára intelligens annyira, mint egy átlagos háztartási gép. Meg kell, és lehet tehát tanítani neki azt, hogy hogyan működik a szervezete, mivel lehet az élettartamát növelni, mitől károsodik, és hogyan lehet ilyen esetben visszafordíthatóvá tenni a folyamatot.

Mindezzel nem azt akarom mondani, hogy a fentiek tanítása felesleges lenne, de úgy gondolom, hogy az elsősegélynyújtásnak, egészségtannak is helyet kellene találnunk a Nemzeti Alaptantervben a tantárgyak között a tankötelezettség ideje alatt. Mindezeket pedig azzal indoklom, hogy ezáltal az egész populáció ingyenesen juthatna ezekhez a szó szerint életfontosságú ismeretekhez. Az egészségügyre szűkösen rendelkezésre álló anyagi forrásokat így tudnánk indirekt úton bővíteni. Hasonló gondolatokat fogalmaz meg dr.Tury Peregrin is abban a cikkében, melyben a sürgős szükség (nem tervezhető ellátás igénye) ellátásának elveiről, megvalósításának prioritásairól ír. "Szükséges érvényesíteni az elsősegélynyújtás oktatásának feltételeit, curriculumát. Kitüntetett cél a pedagógusképző intézmények megfelelő tagozatain a leendő pedagógusokat felkészíteni elsősegélynyújtás oktatására 10-18 éves korosztályok számára."

Ma már elfogadott tény, hogy az egészségünkért ki-ki maga tehet a legtöbbet. Tény, hogy "az egészségfejlesztés, a betegségek megelőzése az összes tényezőt figyelembe véve hosszú távon olcsóbb, de ez azt jelenti, hogy először jól tervezetten be kell fektetni jelentős erőforrásokat, melyek megtérülése jóval később jelentkezik.... Ezért ez a tevékenység és a hozzá kapcsolódó kutatások is állami, központi forrásból finanszírozandók. Ehhez hosszú távú kormányzati, parlamenti döntés és felelősségvállalás kell." Ilyen befektetésnek tekinthetnénk az oktatást, melynek eredményeképpen tartós viselkedésváltozás jön létre, azaz megváltozna a népesség értékrendje, életmódja.

"Az egészségfejlesztés viszont olyan folyamat, mely az egyének, csoportok számára testi-lelki-szellemi adottságaik lehető legteljesebb kifejlesztését eredményezi a kedvező társadalmi, gazdasági, törvénykezési környezet támogatásával." Ezáltal megfordul, de legalábbis megoszlik a felelősség aránya az egyén és az állam között. Márpedig az állam legfontosabb feladati közé tartozik a piaci kudarcok orvoslása és a szociális biztonság megteremtése. Amíg ezt nem sikerül megvalósítania, addig munkája nem bevégeztetett. Ezáltal válnak Petőfi Sándor "A XIX. század költői"-hez írt sorai máig időszerűvé:

"..Ha majd a bőség kosarából

Mindenki egyaránt vehet,

Ha majd a jognak asztalánál

Mind egyaránt foglal helyet,

Ha majd a szellem napvilága

Ragyog be minden ház ablakán:

Akkor mondhatjuk, hogy megálljunk,

Mert itt van már a Kánaán!"