Jelige: És mégis mozog a karom.
(3.díj)

Charlotte Bronte szavait idézve: "A leghosszabb élet is rövid", mert "A világ valóban szép, - és senkinek sem lehet felróni, hogy élni akar, ameddig csak lehet" - írja Mörike. Az életéért azonban mindenki saját maga felelős, éppen ezért a legtöbbet saját maga tehet érte. Hogy ez mennyire igaz, szolgáljon bizonyságul az alábbi történet.

Mindennapos, hétköznapi eset, ha valaki elesik az utcán, megüti magát, vagy eltörik keze-lába. Szerencsés esetben egy-két hónap alatt gyógyul, de lehetnek komolyabb következményei is. Az én balesetem is "könnyű esetnek" látszott, mégis igen sok megpróbáltatás ért, sokat kellett tennem azért, hogy életem visszatérjen a régi kerékvágásba.

Balesetemet és gyógyulási folyamatát csak tömören mondom el, mert ismerete szükséges ahhoz, hogy érthető legyen a végig járt út: honnan indultam és hová jutottam.

Úgy kezdődött, hogy elestem az utcán. Az esés következtében a bal vállam kificamodott, a bal karom ernyedten, mozdulatlanul "csüngött" mellettem. Fájdalmamnál csak az ijedtségem volt nagyobb, pedig akkor még nem tudhattam, milyen következményei lesznek.

Mire a traumatológiára értünk, egy "nagy reccsenés" után már mozgott a karom. A röntgenfelvétel zúzódást és elmozdulás nélküli törést mutatott a bal vállcsúcsban. Rögzítőkötést tettek a bal vállamra. Egy hét múlva kellett kontroll vizsgálatra jelentkeznem.

Az első meglepetés a rögzítőkötés levételekor ért: egyáltalán nem mozgott a karom, felemelni pedig csak úgy tudtam, ha a jobb kezemmel alátámasztottam, de ha elengedtem, erőtlenül "hullott" vissza. Fokozatos tornáztatást, fürdetést javasoltak.

Hat héttel a baleset után, a harmadik kontroll alkalmával új terápia kezdődött: Hidrocortison injekciót adtak közvetlenül a vállízületbe, majd erőteljesen kimozgatták a karomat. Hatására már némi mozgásjavulás mutatkozott, de az utolsó injekció után magas láz és erős válltáji fájdalom lépett fel. Felmerült a heveny ízületi gyulladás gyanúja, ezért a vállizületet kis területen megnyitották. Mivel sem a láz, sem a fájdalom nem csökkent, be kellett feküdnöm a Mozgásszervi Rehabilitációs Osztályra, a szepszis megelőzése érdekében.

Az első kórházi napokat szinte végigsírtam. Nemcsak a fájdalom tűnt elviselhetetlennek, hanem reménytelennek láttam a gyógyulást is. Azon kívül itt szembesültem - életemben először - a mozgáskorlátozottság tényével, annak minden nehézségével. A sok mozgásképtelen beteg látványa valósággal sokkolt és rettenetesen féltem. Számomra a mozgás eddig olyan természetes volt, akár a levegővétel. A mozgás volt a "lételemem".

Az utolsó röntgenfelvétel alapján kiadott kórházi zárójelentés sem volt valami bíztató: "a baloldali vállcsúcs széle felritkult, mellette egy elmeszesedett zóna látható, valamint megindult a váll- és felkar izomzatának sorvadása". Ez külsőleg, szemre is látszott, mivel a bal karom fele olyan vastag volt, mint a jobb. Ekkor elfogott a pánik: "mi lesz velem /42 éves voltam!/, ha a bal karomat már sohasem tudom rendesen mozgatni, soha sem tudok dolgozni?"

"Mit tegyek, mit tehetek?" - kérdeztem kétségbeesve az orvost. A válasz így hangzott: "a kar mozgatásával, vízben való tornáztatásával, rendszeres úszással az elindult sorvadás megállítható, az izom erősíthető, funkciója helyreállítható." Ezzel az útravalóval hagytam el a kórházat.

A kórházban töltött idő és az elmúlt hónapok szenvedései rádöbbentettek arra, hogy a mozgásképesség olyan kincs, amit akkor értékelünk csak igazán, amikor elveszítjük azt. Mozgás nélkül ugyanis olyan kiszolgáltatottakká válunk, és úgy összezsugorodik körülöttünk a világ, de megváltozik életünk minősége is.

A tények - bármennyire kegyetlenek is - azok tények. Tudomásul kellett vennem, de hogy a karom mozgásképtelen, abba nem tudtam és nem is akartam beletörődni.

Itt lép a történetbe a mozgás, a mozgás jelentősége. Egy egészségügyi magazinban olvastam: "Az emberi szervezet csodája az önjavító, fejlesztő, regeneráló képesség. Ennek a csodás adománynak legfőbb aktivizálója maga a végzett mozgás. Ne hagyjuk kihasználatlanul ezt a képességünket." /Dr. Bródy Sándor sportorvos/.

Esetem tehát elméletileg nem volt reménytelen. Az orvosok eddig is mindent elkövettek, valamint kijelölték a további gyógyuláshoz vezető utat is. Az úton azonban nekem, a betegnek kellett végig mennem, mert mozgászavart elsősorban mozgással, mozgásterápiával lehet javítani. Bár a cél olyan távolinak, olyan elérthetetlennek látszott, mégis elindultam ezen az úton, hiszen "az embernek hinnie kell önmagában" - írja Martin du Gard.

Fáradságos és nehéz időszak következett. Átértékeltem az életem. Mivel táppénzes állományban voltam, időm volt bőven. Naponta visszajártam a kórházba vízalatti válltornára, majd a gyógytornász egyénileg foglalkozott velem, jegelés után mozgatta ki a vállam fokról-fokra. A kezelések után az uszodába mentem. Igaz, először szinte "helyben" úsztam, a bal karom csak "asszisztált" ehhez, mivel még mindig nem mozgott ki teljesen. Mégis úsztam és úsztam nap, mint nap. Nem a megtett távolság, hanem a kartempók száma volt a fontos. Éppen ezért számoltam a kartempókat, minden nap emelve a "tétet", végül pedig medencehosszakban szabtam ki magamnak a napi úszásadagot.

Az idő múlásával, ha lassan is, de mutatkozott a javulás. Egyre könnyebben és egyre többet tudtam úszni és élveztem a mozgás adta örömöt. Kezdtem jobban érezni magam, hiszen a sok fájdalom, a bizonytalanság, a hosszú gyógyulási folyamat lelkileg, idegileg is nagyon megviselt.

Az akaraterő és a rendszeres mozgás meghozta számomra a remélt és olyan régóta várt sikert: meggyógyultam! Olyan jó érzés volt kimondani: "És mégis mozog a karom!" /Galilei híres megállapítása kissé átfogalmazva/.

A gyógyulási folyamat öt hónapig tartott. Végre visszamehettem dolgozni. Utána még egy fél évig minden nap reggel 6 órakor már az uszodában voltam, ami szintén nem volt könnyű időszak, de már nem fenyegetett a mozgáskorlátozottság veszélye, és ez erőt adott.

Aztán teltek - múltak az évek. Nyugdíjas lettem. 1966-ban beiratkoztam egy beteg klubba, melynek tagjai különféle reumatikus és más mozgásszervi betegségben szenvednek, vagy csontritkulásuk van. Itt nemcsak az egészségügyi felvilágosítás és a helyes életmódra nevelés szerepel a programban, hanem elsősorban a mozgás jelentősége kerül előtérbe. Ugyanakkor ezek a szervezett programok - orvosi előadások, gyógytorna-foglalkozások, úszótanfolyamok, gyógyfürdői kirándulások, színház- és múzeumlátogatások - olyan "sorstársi" közösséget is kovácsolnak, ahol az emberi kapcsolatok, a valahová tartozás segít - különösen az egyedülállók esetében - a beteg emberek életminőségének javításában.

Az életkor növekedésével arányosan nő a mozgásszervi- és egyéb betegségek száma. Nálam is jelentkeztek és jelentkeznek időnként váll-, derék- és hátfájások. Egy szűrővizsgálat során pedig kiderült, hogy kezdeti stádiumban lévő csontritkulásom van. Ezek olyan tényezők, amiket nem lehet figyelmen kívül hagyni, saját érdekünkben "cselekednünk" kell.

Szerencsésnek mondhatom magam, mert a már említett reuma klubban a gyógytorna lehetősége adott volt. Hét éve már, minden héten egy alkalommal járok tornázni, hangkazetta segítségével pedig otthon is végzem a gyakorlatokat. Ezen kívül a rendszeres úszás és a séta is beletartozik a napi programomba.

Az orvosi ellenőrzés, gyógyszer szedés, valamint a mozgás együttes eredményeként a DEXA-vizsgálat javulást mutatott a csontritkulásomat illetően

Az is igaz, hogy a rendszerességet nem mindig könnyű megvalósítani, sokszor kell ehhez akaraterő is, mert kifogást olyan könnyű találni /fáradt vagyok, nem érek rá, nincs kedvem, stb./ Ezt csak egyetlen példával szeretném érzékeltetni, bár az esetek nagy többségében szívesen megyek úszni.

Tél van, hideg és köd, csúszós az út, szürkeség mindenütt. Otthon barátságos meleg, egy jó könyv, vagy a televízió csábít a kényelemre. Erőt veszek magamon, és mégis elindulok az uszodába. Az első tempók nehezek, unalmasak, - "ha már itt vagyok, úsznom kell" hangulat. Aztán egyre jobban belelendülök, egyre könnyebben úszók, élvezem a mozgás harmóniáját. Jókedvűen, szinte "lebegve" jövök ki a medencéből.

Az uszodától hazáig is fél órás az út, a hideg, a köd, a csúszós út is ugyanaz, de a szürkeség tovatűnt, nem érzékelem, mert valahol belül vidám színeket látok, olyan frissnek és könnyűnek érzem magam. Örülök, hogy nem engedtem a "lustaság ördögének".

Az évek folyamán sok mindent megtanultam, megtapasztaltam. Rájöttem, milyen fontos a mozgás és a pihenés helyes aránya, hogy a szervezet túlzott terhelése épp oly káros lehet, mint a nem mozgás, a passzivitás. Tudom, hogy a célirányos gyógytorna növeli az izületi mozgáspályát, erősíti a hátizomzatot, megakadályozza, vagy kisebbíti a gerincferdülést. Segít megtartani az egyensúlyérzéket, ami által biztosabbá válik a járás, véd az esésektől. Mozgással az ideális testsúly is elérhető, vagy karbantartható.

A vízben fizikai megerőltetés nélkül lehet mozogni, mert az izületek tökéletesebben és fájdalommentesebben képesek működni. Úszás során kialakul a mozgás és a légzés optimális összhangja, s ez pozitív hatást gyakorol a keringési rendszerre. Úszáskor valamennyi izom "dolgozik", általa összerendezettebbé válik a mozgás, javul a mozgáskoordináció. Nagyon jól oldja az ideges feszültséget, a stresszt. Az úszás edzettebbé tesz, - évtizedek óta nem voltam influenzás. Jelenleg is hetente 3-4 alkalommal könnyedén leúszon 600-800 métert, s utána mindig nagyon jól érzem magam.

A mozgási elkezdeni soha se késő! Mert:

csak az nem mindegy, hogyan: egészségesen, avagy másoknak kiszolgáltatottan.